A SUHANCOSRÓL A MAGYAR NEMZETBEN

A rap mint zenei műfaj, talán legtávolabb áll a magyar néplélektől é gondolnánk -, pedig már a Kalevalában is a földbe döngölik egymás a dalpárbajban a szereplők.

Ezt tekintsük vitatható előzménynek. És nézzük a jelent.
Az eredetileg gettólakó feketék odakint milliomosok lettek, miután megtalálták a nép hangját, itthon pedig rózsadombi gyerekek mentek le kutyába, hogy sírhassanak a "pária" létről. Ezért nem véletlen, hogy óvatosan közelítünk egy magyar raplemezhez. És ezért érdekes egy olyan új hang, amely nem az amerikai sztereotípiák mentén "fordít", hanem - meglepetésként - rólunk szól. És ha már úgyis a multikulturalizmusban élünk, akkor itt az ideje, hogy bizonyos fogalmakat tisztázzunk, mint például világzene. Szörnyű tapasztalataim szerint ez azt jelenti, hogy egy tehetséges előadó, aki remek népzenész, érthetetlen okokból minden több száz kilométer sugarú körben fellelhető zenét belekatyvaszol az eredetileg stabil alapokra épített repertoárjába. Ront, és nem beemel. Tehát miért is érdekes a Suhancos? Mert itt valóban két egymástól távoli kultúra találkozik, de úgy, hogy érezzük a harmóniát, a folytonosságot. Rap és a népzene, első hallásra elég bizarr párosítás, de pontosan ettől lesz jó. Szabó Balázs hangulatot teremt, hol hegedűvel, hol gitárral, keservessel és szerelmes dalokkal, Kőházy Ferenc pedig ebben a keretben arról beszél, ami ma itt van: káosz, elidegenedés, keresés, remény és reménytelenség.
"Én hiszek Istenben, bár tudom ez nagy balgaság, / És csak neki zenélek, mégis mások hallgatják, / Talán engem ki sem szúrt a több milliárd közül, / Talán amíg ki nem szúr, talán addig örül" - rappeli a Bájolóban. Mert ne feledjük, felnőtt egy olyan generáció, amely nem filozófiai alapon, hanem a napi praxis szintjén utasít el el bármilyen transzcendens vonatkozást, hiszen ők maguk a fogyasztó társadalom. Így csakis azokon a csatornákon keresztül érthetőek el, ahonnan eddig a csajok, pénz, drog "szentháromságának" az üzenetét kapták. És ettől jók Kőházy szövegei,mert nem állít, nem térít, hanem a kételyeit osztja meg hallgatóságával. Nem szeretnék túlzásba esni, de idekívánkozik Karl Rahner gondolata, miszerint kételkedés nélkül nincsen igazi hit. Persze a szövegek a műfaj sajátossága, és a célközönség miatt nem mindig ilyen emelkedettek, de a "trágárságok", bár ez a kifejezés ma már új értelmezést nyert, valóban stiláris eszközként működnek és nem öncélúak.
Szabó Balázs hegedűjátéka a maga visszafogottságával szinte észrevehetetlen, csak akkor kapunk a fejünkhöz, amikor az Altató című számban kibontakozik, és megmutatja, hogy nem azért fogott hegedűt, mert az akadt a keze ügyébe.

2009.02.17. 13:30